Az íróasztalomnál ülök, otthoni irodám csendjében, amelyet a monitorom és az utcai lámpák lágy fénye világít meg, és az számítógépem képernyőjét bámulom. Informatikai üzleti elemzőként híd vagyok két világ között: az üzleti igények birodalma és a technikai lehetőségek területe között. Nem árt, ha ez a híd működőképes és tudja mi között kell utat képeznie.
Korán kelek, jóval azelőtt, hogy a csorda (hivatalosan: család) többi tagja felébredne. A ház csendes, a reggel még mindig sötétbe burkolódzik. Az idő egyszerre a legnagyobb ellenségem: ha nem figyelek, már semmi nem marad belőle. Hogy ne elveszetten ténferegjek végig a napon a napomat a naptáram ellenőrzésével kezdem: mi is vár rám ma? Ezeket a találkozókat, nem lehet felkészületlenül megközelíteni. De én felkészülök a témák magamhoz édesgetésével: kevesebb korbács, több répa: én így működöm. Memorizálom a dolgokat és levonulok a kis tornyomból. (Hivatalosan: tetőtéri iroda)
Megközelítem barátomat, a vízforralót, és munkára bírom. Itt már meglátszik, hogy mit olvastam a naptáramban: kihívásokban bővelkedő nap esetén teafűvel turbozom fel magam, míg egy laza napon ellustulok és a sárga doboz felé nyúl kezem: semmi körülményeskedés, csak egy filter, meg a többi apróság.
A többiek még alszanak, így ez az idő csak az enyém: szorongatom a teámat és gondolatban felkészülök arra, hogy kinek mit akarok mondani, hogy megvannak-e az előkészítő tevékenységek úgy, hogy nyugodtan mehessek be a napi megbeszéléseimre, vagy van, amibe nagyon bele kell húznom.
Lassan megszólalnak a szobákban az ébresztők: vége van a nyugalomnak, fel kell pörögni!
A gyerekek kómásan csoszognak ki a szobájukból, és a férjem is elkezdi a saját napi rutinját. Ez az idő az övék: jöhetnek a kívánságaikkal, (valószínűleg lehetetlen lesz megvalósítani őket, mert időnyerőm nincsen, de jól felkészítenek rá, hogy mi vár rám napközben) figyelek és teljesítem a kérésekt, ahogy tudom.
Aztán már csak a 3 nagy ajtóbecsapást hallom. Szólhatnék, hogy ez meg miért, de anyaként és szakértőként megtanultam: ne harcolj az ellen, amit nem befolyásolhatsz. Át kell váltanom egy másik valóságba, de csak lassan hangolódom rá: elolvasom azokat az emaileket, amiket eddig nem tettem, megnézem a Desktopra kitett sticky note-okat.
Kérdések érkeznek az érdekelt felektől, követelések a projektmenedzserektől és aggodalmak a fejlesztőktől. Megírom a választ, majd kiküldés előtt átolvasom, majd esetleg újraírom. A szavakat gondosan kell megválasztani, mert egy rossz mondat hetekig tartó előrehaladást tehet tönkre.
Ezután már jöhet az „igazi munka”. Ingázom a két világ között, a víziókat specifikációkká, a követelményeket pedig valósággá alakítom. Az életem, ha lehet így nevezni, olyan feladatok sorozata, amelyek mások számára talán hétköznapinak tűnnek, de számomra a létezésem lényegét jelentik. Minden amit kiadok a kezemből az az én termékem, kissé a gyerekem. Fontos, hogy elégedett büszkeséggel adhassam ki a kezemből.
Majd azon veszem észre magam, hogy egy video-hívásban veszek részt, a felhasználói követelményeket felvázoló dokumentumokkal felfegyverkezve. Az üzleti érdekeltek a víziók és álmok nyelvén beszélnek, míg a fejlesztők a kód gyakorlati megvalósításával válaszolnak. Meghallgatom, bólintok, majd a meeting után, mint egy órásmester, összehangolom az eltérő világok fogaskerekeit egy működő egésszé.
A szóban elhangzott elvont dolgokat konkrétumokká alakítom, user storykat, követelményspecifikációkat és folyamatfolyamatokat készítek. Ezek az én szent szövegeim. Minden egyes szónak, minden egyes ábrának úgy kell közvetítenie az üzleti szándékot, hogy közben érthető legyen a fejlesztők számára. Ez egy kényes egyensúly, mintha kötéltáncot járnék a félreértések szakadékán.
Ahogy a nap késő délutánba csúszik, az élet hangjai kezdenek megváltozni. A gyerekek visszatérnek az iskolából, a konyha megtelik tevékenységgel, és a családi élet igényei kezdenek versenyezni a munkámmal.
Eljött az idő, hogy elkészítsem a vacsorát. Becsukom a laptopomat, magam mögött hagyva az érdekeltek és fejlesztők világát, és a konyhába megyek. A zöldségek aprítása, a serpenyő sistergése, a fűszerek illata – ez egy másfajta feladat, de olyan, amely kikapcsol mindent.
Körülvesszük a vacsoraasztalt, és habár megint a hallgató szerepét játszom, már nem a business analyst vagyok: egyszerűen csak egy szülő, aki közösen eszik a családjával, aki csipkelődik, esetleg be is szól nekik. A beszélgetés egyre hangosabb, a nevetés egyre harsányabb: mindenki élvezi, ha valami vicceset talál ki. Ez egy rövid szünet a nap követelményei között, egy pillanat, amikor az idő mintha lelassulna.
Miután a gyerekeket ágyba kényszerítem, és a házban békés csend honol, visszatérek az íróasztalomhoz. Az éjszaka elnyúlik előttem, időt kínálva az elvarratlan szálak eldolgozására. Átnézem a napi munkát, és leülök ahhoz, ami igazi elmélyülést kíván: már nem jönnek emailek vagy chate-ek, amik megszakítanák a gondolatmenetet, vagy jelenik meg valaki a hátam mögött, hogy kérjen valamit.
Ebben a késő esti magányban különös nyugalmat érzek. Olyan, mintha az időn kívül állnék: már nem sürget semmi: jut időm utolérni magam.
Mire a ház teljesen elcsendesedik, és a világ többi része átadja magát az alvásnak, én is lezárom a napot. Elküldök néhány utolsó e-mailt, becsukom a laptopomat. Lekapcsolom a villanyt, és csendesen lépkedek a házban, hogy senkit ne keltsek fel.
Kimegyek a kertbe és hallgatom a békák kuruttyolását, a macska mellém oldalog. Mára már nem keresek újabb kihívást, már csak egy vár rám: a gondolatok kiürítése és az elalvás.